Folytatom

ezt a bejegyzésem.
És most pár sort arról, amit lehetne hittannak is nevezni, bár nem (csak) az.
Mivel keresztyén iskolába íratkoztunk, ott van olyan, hogy bibliaóra, persze nem jegyre, hisz akkora a szabadság, hogy ilyesmit nem lehet jegyre tanítani...
Mi is átvesszük itthon azokat a témékat amiket ott a gyerekekkel megbeszélnek. Mózes élete és Jézus élete az ez évi anyag és két missziós történet.

Legutóbb a Tabeeeba-t, Patriciáról szóló történetet olvastuk fel. És kifogytunk a képes missziós történetekből. Ebéd után a déli pihenőben olvasok föl nekik, míg a kicsit altatom. Ritkán hagyjuk ki. Mikor mondtam nekik, hogy már nincs mit olvassak, csak kérleltek, hogy olvassunk valamit együtt, de nem mesét, hanem élettörténetet.  Még van pár könyvünk missziónáriusokról, kép nélkül, életrajzok vagy önéletrajzok. Elővettem hát egy ilyet, és a két nagyobb szívesen hallgatja.

Így most John Patonról olvasunk aki kannibálok között volt misszionárius az Új-Hebridákon az 19. század elején. Önéletrajzi írás. Odaszánásról, szolgálatról, Isten megtartó erejéről tanulhatunk belőle. Nekem is érdekes és elgondolkoztató a könyv.
Ezen kívül van egy heti bibliavers amit együtt megtanulunk. A konyhába ragasztom ki a falra és együtt eleinte felolvassuk mikor asztalhoz ülünk, majd fejből mondjuk el, már nem csak a konyhában és az asztalnál. Meglepetten vettem észre, hogy kétévesem is megtanulta, együtt mondja velünk.

A hitet nem lehet átadni, vagyis a hitet nem a szülő adja a gyermeknek. A hit Isten ajándéka. Mi szülők viszont nem tétlenül kell ezt várjuk. A mi feladatunk hitelesen megélni előttük a hitünket, nem tökéletes életet élni gyermekeink előtt, hanem képmutatás nélkül megélni a hitünket, ahogy tette Timóteus anyja és mamája. Tanítanunk kell gyermekeinket Isten ismeretére, Krisztus ismeretére a Bibliából, bűnismeretre, önismeretre és tiszteletre és engedelmességre kell nevelnünk. Mindeközben imádkozunk értük és bízunk Isten kegyelmében Aki az élő hitet adja nekik. És mi is tanulunk és formálódunk Isten kezében.
Itthon tanulva sokkal több lehetőség van élni és beszélni hitünkről, Istenről. Érdekes az amit Mózes mondott a népnek:

Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR! Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra! (5 Mózes 6: 4-9)

És a 119. Zsoltárból a 11. vers:

Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened

Reggel igyekszünk együtt olvasni a Bibliából és imádkozni. Azért "igyekszünk", mert volt hogy elmaradt, amikor reggel kellett elmenjek gyerekek nélkül. És este is együtt imádkozunk. Annyira jó, hogy nincs a az reggeli hajrá, sietni, iskolába pontosan elérni. Egyik készült, másik ébredezett, harmadik szopott... Így minden lehetőség adott. Nem mondom minden ideálisan megy, gondolkozok még változtatáson. Úgy van, ahogy Eszti is írta, az otthonoktatás nem valami állandóság, hanem egy állandó változás, egy folyamat, és minden család megélheti egyediségét.

Más:
Rajz és tehnika. Két tantárgy, ami kissé fejtörést okoz. Olvasok keresek információt és időt, teret a megvalósításra. Egyrészt mert ezekben kétbalkezesnek érzem magam. De képesnek a tanulásra. Tanmenetem van, de nem sok hasznom volt eddig belőle, most viszont találtam egy tankönyvet és érdekelne az előző évek tankönyve is, azt hiszem be tudom szerezni. Szóval lassan megoldódnak a dolgok. Az tény, hogy aki nem eleitől otthonoktat, hanem később lép ki a rendszerből néhol, ahol hiányt talál vissza kell menni az alapokhoz. Sokat latolgattuk, mikor vágjunk bele az oo-ba, most vagy még várjunk két évet. De minnél előbb annál jobb. Menet közben formálódunk, ha elmaradt a pár éves rákészülés. Így a kicsikkel lassúbb tempóban tanulunk, de végül ebben a korban (2-4 évesen), azt hiszem a leglényegesebb dolgokat akkor tanulják a gyerekek, amikor nem is tanítjuk őket, amikor bennünket utánozva papást-mamást játszanak, amikor együtt élünk, veszekednek, kibékülnek, amikor rájuk szólunk, elveszítjük a türelmünket, majd bocsánatot kérünk, amikor beszélgetünk, ölünkbe vesszük és mesélünk nekik, együtt sétálunk, játszunk, együtt eszünk és imádkozunk, utazunk, vásárolunk (piacozunk) és dolgozunk, egyszerűen itt vagyunk, mi vagyunk.