a szocializáció. Akiknek elmondom, hogy itthon tanulunk, legtöbb megemlíti vagy próbál meggyőzni arról, hogy micsoda óriási veszteség éri így a gyereket.
Sokat olvastam a témában, mert írtak erről eleget.
Nem vagyok szakértő.
Nekem is vannak kérdéseim. Illetve nem merek sok mindent állítani, inkább azt mondanám, hogy mások erről így vagy úgy vélekednek...
... először arról győzködött, hogy milyen fontos az osztályközösség... Végül arról beszélt, hogy a húszéves oszálytalálkozóra kellene készülnie, de már úgy eltávololodtak egymástól, mit is mondjanak egymásnak... Olyan nehéz találni közös időt a "másikkal", hiába látják egymást naponta a munkában...
Szocializáció erre, szocializáció arra, a ma emberének nagy problémája mégis a magány, az, hogy emberektől körülvéve is egyedül érzi magát.
Visszanézve én is elmondhatom, hogy osztálytársaimtól jócskán eltávolodtam. Régi idők voltak azok. És nem a szabad választáson alapultak a kapcsolatok, hanem adva voltak a gyerekek egy osztályteremben. Együtt kellett lenni. Nem azt akarom mondani, hogy nem alakulhatnak ki életre szóló barátságok osztálytársak között (sőt ketten az osztálytársaim közül házastársak is lettek), de ez nem egy szabály. Az iskola után az Élet szétszórt bennünket, és különbözőségünk szabadon érvényesülhetett.
Nem akarok okosat mondani a témában, sem vitát indítani. Csak gondolkozom, emlékezek. Osztályunkban voltak menők, akiknek mindig volt ötletük, s volt aki 12 évig hallgatott, csak a mellette levővel beszélt, nehezen ment neki a tanulás. Aztán évek múlva fogyatékos gyerekekkel dolgozott. Még aki élhetelennek tűnt, mert más volt mint a többség, az is megtalálta helyét az életben. És tényleg a pszihológusok is elismerik, hogy vannak személyiségtipusok, amelyek kisebbségben vannak, de azért normálisak, akkor is ha mások mint a többség. És nem biztos, hogy az iskola megfelelő közeg a kibontakozásukhoz. Ugyankkor nem az iskola az egyetlen lehetőség, és hely, ahol az emberpalánta a mások másságával talákozhat. S az értéket továbbadó egyetlen helynek sem mondanám az iskolát. De mindezt nem az iskola ellen mondom, mert szerintem kell az iskola, mert sokaknak ez az egyetlen járható út. S nem is olyan rég, még én is csodálkozva és értetlenül kerestem, hogy mi is az az otthonoktatás. S azt is láttam, hogy van akit hiába teszel társaságba, hallgatni fog, nem kérdez meg senkit semmiről, neki így a jó (nekem is sokszor, nem nevelt meg az iskola, inkább az Élet, az iskolapad után), más meg alig várja, hogy valakire rámosolyogjon, mert ő ilyennek született, s nincs nagyobb büntetés számára, mint a hallgatás. S ezek egytestvérek - ha nem látnám el sem hinném. S a befele forduló is kinyílik, csak idő kell neki és szeretet és türelem. És elfogadás. S attól, hogy nem beszél, nem jelenti azt, hogy nem ért, nem érez, nem gondolkodik. Egyszer majd elmondja, de lehet nem mindenkinek, mint én itt most a gondolataimat, amik egy mai találkozás nyomán születtek. S ezeket is azért írtam le, mert nehéz nekem erről hangosan beszélni, neked pedig biztos nem mondanám el...
Én is veled értek egyet. Minden gyerek más és más. Akik nagy hangon a szocializációs képességeket hirdetik nem veszik figyelembe a személyiségeket. Én mikor baba voltam, nem hanyagoltak soha, de én már akkor elvoltam magamban. Egyszerűen estig egy ronggyal elbíbelődtem. Iskolába jártam mégis ilyen maradtam, álmodozós, magamba fordulós. És? Lehet nekem nem lesz 2O barátom, de őszintén le is fárasztana. Ezen az iskola máig nem segített semmit, ellenben a házasság annál többet. Az elkötelezett kapcsolatokhoz döntés, szeretet kell, nem iskola. Inkább tanuljon meg szeretni a gyerek otthon a családban, minthogy "túlélem"re edződjön az iskolában..
VálaszTörlésEnikő